Sesshomaru és az apja némán ballagtak az erdőben. Egyikőjük
sem volt egy beszédes típus.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte az apja, amikor
kiértek a fák sokaságaiból. A szemük előtt házak jelentek meg. Nem szokványos
kis faluházak, hanem olyan építmények, amelyek a klánokban vannak. Szinte
minden kis villa érintkezett egy másikkal. Messziről olyan lehetett, mint egy
csöpke furán felépített falu. De ennél sokkal többről volt szó. Ezekben az
épületekben nem családok éltek, sokkal inkább harcosok. És nem egy falu volt a
házakkal határolt terület, hanem egy erődítmény. Egy olyan személynek a főhadiszállása,
akinek nagy híre volt a csatákban. Egy remek hadvezért volt, remek harcos, és
kevésbé remek apa. Ez az ember nem más volt, mint Sesshomaru apja, Inu no Taisho. A fiú egy mély
lélegzetet vett.
- Ha nem akarnám, nem lennék itt- közölte tárgyilagosan. A
hangsúlyában benne volt, hogy nem akar többet erről az ügyről beszélni. Már
eldöntötte, hogy apja seregében akar szolgálni. És ebben senki nem állíthatja meg.
- Hát jó. Gyere
utánam. Megmutatom, merre fogsz lakni. – zárta le a beszélgetést Inu no Taisho. Elkalauzolta a kis házak
között, majd egy hosszú építménybe bement. Az épületben belül egy hosszú
folyosó volt, és mind két oldalát ajtók szegélyezték. Az ajtókon túl szobák
voltak. Mindegyikben egy-egy katona lakott. A folyosón lépdeltek, amikor
egyszer csak valaki utánuk kiáltott.
- Uram….
Uram!!! – futott egy kis rókaszellem hozzájuk. Kívülről nem nézett ki valami
erősnek, állapította meg Sesshomar. Viszont amilyen gyorsan utolérte őket az
lenyűgözte. Szinte észre sem vette, és már a nyakukon volt. Nyilvánvalóvá vált
számára, hogy nem harci feladatot lát el.
- Mit szeretnél
Aki? – fordult hozzá Inu no Taisho. Sesshomarut idegessé tette az apja
barátságos hangneme. Hiszen az egyik beosztottjához beszél. Semmi szükség nem
lenne a kedvességre.
- Nem.. rég…
jöttek…vissza...És kérte…,hogy…szóljak! – hadarta a fiú, miközben próbált
levegőhöz jutni.
- A felderítő
csapatról van szó?
- Igen – Sesshomaru jobban szemügyre vette a fiút.
Nagyon fiatal volt, és alacsony. Rendelkezett a rókaszellemek jellegzetes
arcvonásaival, és hangvételével.
- Rendben Majd
később rájuk néz… - a mondatot azonban nem sikerült befejeznie. Hirtelen
vérszag csapta meg az orrát. Ráadásul az illetőt is ismerte. – Már megint mit
történt? – kérdezte kissé durvábban, mint kellett volna. Aki rögtön rájött,
hogy ura mire érti a kérdést.
- Azt
hallottam, hogy rajtuk ütöttek… De megúszták kisebb sérüléssel – kezdett el
hadarni megint a fiú.
- Találkoztál
velük? – a kérdés azért volt lényeges, mert Inu no Taisho tudta jól, hogy nem
csak kisebb sérülésekről van szó. Aki nem érezhette azt a rengeteg vért, amit ő
igen.
- Az igazság
az, hogy nem.
- Hogy ezzel a
lánnyal mindig a probléma van – morgott szinte csak magában a hadvezér.
Elindult a folyosón kifelé, egyenesen a vér forrásához. Sesshomaru csak
csendben követte. Kíváncsivá tette, őt, hogy mi történt. Egy másik ház felé indultak
el. Aki csendben kullogott mögöttük. Az építmény körül vérnyomok voltak. Inu no
Taisho feltépte az ajtót, és úgy lépett be.
- Azonnal tudni
akarom, hogy mi történt! – Sesshomaru meglepődött az apja hanglejtésén. Nem
utasító volt, sokkal inkább aggódó.
- Csönd! – jött
egy halk női hang válaszul. Habár halk volt, annál inkább parancsoló.
Sesshomarut feldühítette, hogy valaki így mer beszélni az apjával, így
benézett, hogy megmondja az illetőnek, mi is a módi. A látvány azonban
megállította. Egy orvosi szoba volt a
helyiség. Habár kicsi volt a szoba, sokan voltak bent. Mindenki egy pont köré
gyűlt. Ez a pont pedig nem volt más, mint egy lány, aki a szoba közepén egy
ágyon ült. Aranyszín haja szinte a földig ért le. Az arca pedig
természetellenesen szép volt, szeme pedig úgy ragyogtak kéken, mint a tenger.
De, ami a legszembetűnőbb volt, az a háta.
A hátából egy
nyílvessző állt ki, a teste tele volt kisebb-nagyobb sérülésekkel. A szobában ő
volt az egyedüli nő, így az is biztos volt, hogy az előbb ő válaszolt Inu no
Taisho-nak. Habár az előbb nagyon parancsoló hanglejtéssel beszélt, most
leginkább törékenynek tűnt. A szája remegett a fájdalomtól, és a kezeit
összeszorította.
- Sajnálom, ez
fájni fog – törte meg a csendet egy férfi a tömegből. A lány mögött állt és a
kezét a nyílra tette.
- Ahelyett,
hogy bejelentenéd, inkább csiná.. – a szó végét elharapta ugyanis össze ellett
szorítani a száját, nehogy felsikítson. A mögötte lévő pasas kihúzta a
nyílvesszőt a hátából. – Na jó, megengedem, hogy legközelebb is szólj – próbált
mosolyogni a lány. A többiek néma csendben figyelték, ahogy a szanitéc elkezdi
valami főzettel a sebet bekenni.
- Én sajnálo… -
fordult a lányhoz egy fiú, de az arcon csapta.
- Elég –
sziszegett rá.
- Értem… Szóval
te Akihiro tudod mi történt ugye? – nézett az előbbi fiúra Inu no Taisho. Eddig
csak némán figyelte az eseményeket, pont ahogy a lány is mondta neki…
A fiú éppen
válaszolt volna, amikor a lány megszólalt.
- Ügyetlen
voltam ennyi – zárta le rövidre.
- Ilyet sem
hallok tőled túl sűrűn Leila! – mosolyodott el Inu no Taisho, aki tudta jól,
hogy a lány hazudik. Már értette, hogy mi történt. Rajtuk ütöttek és Leila
megpróbálta megvédeni Akihirot, most viszont ezt nem vallja be, hogy a fiút a
többiek előtt ne hozza kellemetlen helyzetbe.
- És nem is
fogsz! – nézett komolyan felettese szemébe. Majd fogta magát, felállt, és
elindult kifelé. Mindezt olyan hirtelen tette, hogy először még senki nem mert
megszólalni. Majd a szanitéc szólt utána.
- Kisasszony!
Még nem végeztem!
- De én igen.
Köszönöm! Higgye el innentől megmaradok! – most, hogy felállt a magasságát is
meglehetett állapítani. Átlagos magas volt.
- Leila! –
szólalt meg kérlelően Inu no Taisho.
- Jól vagyok.
Tényleg. Csak elfáradtam. Szóval lepihennék, ha szabad – fordult ki az ajtón,
amikor szembe találkozott Sesshomaruval. A lány tudta jól, hogy ki ő, így nem
is szentelt nagy figyelmet neki. Egyszerűen csak elment mellette. A fiú azonban
hirtelen mély megvetést érzett iránta. Eddig talán azért nem tűnt fel neki, mert
a teremben sokan voltak. Most viszont, ahogy elhaladt mellette, érezte azt a
szörnyű illatot, ami abból a fajból való származást jelenti.
A lány ember
volt.
